A Magyarországi Kobayashi Dojok Egyesülete idén fennállásának 30. évfordulóját ünnepli. A tavalyi nyári tábort Masuda Manabu sensei vezette, aki ebben az évben az Aikido Minami Koshigaya Dojo 35., valamint az Aikido Masuda Dojo 15. évfordulóját ünnepli – egy nagyszabású, edzésekkel és bemutatókkal egybekötött esemény keretében, amelyen Egyesületünk számos tagja is részt vesz. E jeles alkalmak kapcsán készült az alábbi interjú, amelyet Szabó Balázs 6. danos aikidómester, az ELTE Japán Tanszékének vezetője és Egyesületünk elnöke készített.
„Magadat csiszold a formán belül, ne a technikát változtasd.”
Masuda Manabu sensei – több mint 50 év aikidóval a háta mögött – arról beszél első magyarországi interjújában, miért nem a formák átírása, hanem a finom belső korrekció a valódi fejlődés útja. Verseny nélküli budōról, fegyveres gyakorlásról és a folyamatos önvizsgálat felelősségéről szól ez a gondolatébresztő beszélgetés, amely a haladó aikidósok számára is tartogat fontos üzenetet.
Masuda Manabu sensei első magyarországi interjúja
Mit jelent 50 éven át ugyanazokat a technikákat gyakorolni?
Mit jelent 25 éven keresztül visszajárni ugyanabba az országba tanítani?
És mit jelent kimondani, 60 évesen, több évtized oktatói tapasztalattal a hátunk mögött: „még nem értem teljesen.”
Masuda Manabu sensei 7 éves korában lépett be a Kobayashi Dojoba. Nem különösebb belső hívásra, nem harcművészeti ambícióból – egyszerűen az édesanyja vitte el. A hatvanas évek Japánjában a gyerekeket inkább a baseball érdekelte. A dzsúdóról és a kendóról lehetett hallani, de az aikidó akkor még nem volt ismert. Ami gyerekkori mellékszálnak indult, az ma már több mint fél évszázados út.
Ez az út azonban nem a „kész mester” irányába vezetett.
Az interjú egyik legmeglepőbb mondata talán az, amikor sensei arról beszél, hogy egy alaptechnika – az Ikkyo – sem „kész” számára. Nem azért, mert ne tudná végrehajtani. Nem azért, mert ne tudná tanítani. Hanem mert a technikán belül még mindig lát olyan finomságokat, irányokat, amelyek csiszolhatók. Ez a szemlélet szembemegy a mai világ gyors eredmény-kultúrájával, ahol a fokozat, a dan, az oktatói cím gyakran lezárásnak tűnik.
Masuda sensei számára azonban a fokozat nem végpont, hanem felelősség.
Az interjúban külön hangsúlyt kap a versenyek kérdése. Miközben a modern harcművészetek jelentős része a versenyrendszerre, érmekre és dobogókra épül, az aikidó más utat jár. Sensei nem tagadja, hogy a verseny motiváló erő lehet – különösen gyerekek számára. De rámutat arra is, hogy a „győzelem mindenáron” szemlélet torzíthat. Az aikidóban – ahol nincs kiesés, nincs kispad, nincs dobogó – mindenki ugyanazt gyakorolja. Ez egyszerre nehezebb és mélyebb út.
A beszélgetés másik erős szála a fegyveres gyakorlás kérdése. Masuda sensei évtizedek óta gyakorol kendzsucut is, és bár nem tekinti kötelezőnek mások számára, saját mozgásában nem választja el az aikidótól. Úgy fogalmaz: ha O-Sensei egész életében gyakorolt a fegyverekkel, furcsa lenne azt állítani, hogy ma már nincs rájuk szükség. A Kobayashi Dojo egyik értéke éppen ebben a rendszerszintű fegyveres oktatásban rejlik – egy olyan területen, amelyből világszerte egyre kevesebb marad.
Az interjú nemcsak technikáról szól, hanem kultúráról is. Japánban eltűnőben van a tatamin ülés kultúrája, a seiza természetessége, az etikett otthoni tanulása. A mai japán fiatalok sokszor éppúgy a képernyők világában nőnek fel, mint Európában. A budo már nem evidens része a nevelésnek. A kérdés tehát nemcsak az, hogyan fejlődik egy technika – hanem az is, hogyan őrizhető meg egy gondolkodásmód.
Masuda sensei számára ma már ez a központi kérdés:
mit árul el a japán testhasználat a japán gondolkodásról?
Miért így alakultak a formák? Miért ilyen irányba fejlődtek a technikák? Nem a „hogyan legyek erősebb” érdekli, hanem a „miért alakult így”.
A magyar aikidósok számára az interjú talán legfontosabb üzenete egyszerű, mégis ez:
ne elégedj meg a jelenlegi szinteddel.
Ne változtasd meg a kata formáját, hanem a formán belül csiszold magad.
A fejlődés nem látványos ugrásokban, hanem apró korrekciókban történik.
Egy olyan mester szavai ezek, aki 25 éve tér vissza Magyarországra tanítani – és még mindig keres. Talán éppen ez az, ami a legtöbbet tanít.
Az alábbi interjúban nem kész válaszokat találunk, hanem egy több mint 50 éve tartó kutatás pillanatképét.